"A zen szerint, ha eldobod a tudást - és ebbe a tudásba mindent beleértek: a nevedet, az identitásodat, mindent, mert ezeket másoktól kaptad -, ha mindent eldobsz, amit másoktól kaptál, akkor lényed egy teljesen más minőséget nyer: az ártatlanságot. Ez a személyed, a személyiséged keresztre feszítése lesz, melyet majd az ártatlanságod feltámadása követ. Újra gyermekké válsz; újjászületsz." - osho

Kismoha tanított meg mindenre, amit egyszer már jól tudtam, majd simán elfeledtem.

Legjobban azt köszöntem neki, amikor ezer nyúzó kérdését hallgatva és megválaszolva, leguggolva mellé, felfogva és átérezve a rengeteg miért miértjét, szeme tiszta tükrébe tekintve végre tovatűnhetett évekig tartó vakságom, s általa tágra kinyitva rég bezárt gyermeklelkem, naiv kíváncsisággal csodálkozhattam újra a világra, világba, s leesett állammal, bámulatos varázslat kellős közepiben találtam magunkat. Kismoha pedig, látva ájult döbbenetemet rám nézett, kedvesen megveregette a vállamat, s tekintetéből kiolvasni véltem az üzenetet: „Hát, végre megértetted!”

Felocsúdva aztán, ölembe kapva Mesteremet, szaladtam a széllel s magunkkal, nem bírva betelni az érzetektől - látványtól, hangoktól, színektől, szagoktól -, minél többet bekebelezni akartam a csodából, kicsit félelemtől reszketve, mi lesz, ha tovaillan tőlem következő reggelemre.

Kéz a kézben vándoroltunk mesénkben, egyik zsebemben gyűltek egyre Kismoha kincsei: apró, kissé sáros ágacska, megszáradt, legyezőnek való gesztenyefalevél és a kövek, mindenféle méretben és formában, és nem, nem, ezerszer is nem szürkék ezek, most már láttam én is pompázatos színekben ragyogásukat, most már nem volt bennem a kérdés, hogy miért kell kilószám napról napra hazahordva méltó helyükre, a játékos polcra rakosgatni kényes rendben őket, és már másik zsebem súlya is húzta vállam, az én kis kincseimmel megrakodva.

Kísértünk még vidám sétáján katicabogarat, felsegítve őt egy méretes fűszálra, simogattunk virágokat, követtük a pillangók táncát, kihallgattuk a madarak beszélgetését, majd megpihenve hűs árnyékban együtt lélegeztünk a bölcs, öreg tölgyfával.

Ezen az estén, elnyúlva ágyamban sokáig nem bírtam elaludni, lehunyva szemem újra átéltem Kismoha tanításának boldog perceit, élményeit, és tudtam, nincs az a könyvből megszerezhető tudás, ami felér e kíváncsi rácsodálkozás nyújtotta értelemmel, nincs pénz, ami gazdagabbá tehetne az összekapcsolódás híján, már tudtam, ha nem válok én is folyékonnyá, nélkülem csobog el mellettem az életem, s ettől a naptól kezdve mindenhová magammal cipelem azt az örökké kérdező gyermeket, akit szerencsére, Kismoha segítségével, újra meglelhettem.