:) .. lépés ... VAN ... magam megosztva ... MOST ... ITT -->    http://eszterpillanatok.wordpress.com/  és itt. --> https://www.facebook.com/eszterpillanatok

… vonalak ...

egyenes

vékony-tiszta

nemes grafitnyom

vagy éppen vastag

határozottan

meghatározó

egymást

igazra

metsző

keresztező

keretező

olykor

esetlenül

tekeredő

játszódva

hurkot vonó

színes krétafirka

girbe és gurba

ívben fel

hajlik le

hepe-hepe

majd

hupa-hupa

formálódik

alakul a rajzunk

és így lassan

felsejlünk

általa-benne

ábránk ábrázata

mutatja rejtve

valótlan valóságunk

íme

s miközben

csodálva-figyelve

művünket bámuljuk

összefolyunk

eggyé válunk

a vonalakban meglapuló

csendben

elindultam

jöttem

léptem

arcraértem

mentem

jöttem

tekeregtem

nemértettem

értettem

kellett

mentem 

estemkeltem

mentem

és

már

értenem

nemkellett

mégmennem

nemkellett

így 

körbeértem

körbenértett

iránytváltó

pillanatba

beleálltam

szárnyamtárva

fehértiszta

igazkönnyű

megnyilvánulásban

vannihagyva

értem

érted

értemEGYérted

értem

érted

:)

gondoltam egy nagyot

itt az idő

én most mozdulok

lépek

onnan kilépek

kilépve

máshová belépek

de kételkedések

ha ott eképpen

magammal fellépek

lehet, hogy nem látnak

s lazán rám lépnek

hezitálok

talán jobb

ha lelépek

vagy esetleg

gyorsan visszalépek

vagy tán könnyebb

ha magamon átlépve

mély levegőt véve

még tovább lépek

valahová csak elérek

derűs-könnyű

nemértések bennem

eddig rájuk

válaszokat nem leltem

földön-égen s bennem

hiába kerestem

mögöttem

évek, arcok, képek

eltűnnek a ködben

s én eltűnök a fényben

és nem értem

nem értem

most meg miért nem lépek

állok mosolyogva

áldott nyugalomban

csendfelhőbe burkolózva

megértő pillanatomban

miben végre már látom

végre már érzem

minek is a lépkedés

tétova kétkedés

ha most és nekem

ITT

ugranom kell

"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert." 

"Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!"

"Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember megszületik anélkül, hogy kedve volna hozzá, s hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva." 

"Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (...) Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött."

"Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni."

"Aztán meglátott a moha között egy hangyát. Kicsike kis sárga hangya volt, és hatalmas nagy fenyőtűt cipelt. Elakadt vele, kínlódott. "Vajon hova viszi? Milyen nagy akarat van benne! Mennyi sok akarat van a világon, lent és fönt és mindenütt. Sokféle nyüzsgő összevissza akarat, ami mind előbbre visz valamit... de mért és hova, ki tudja azt?..." 

"Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott."

"Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetegje jő,
tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
zuzmó-szakállú aszkéta-fenyő."

"Az idő takarójába szőtt folyamatosság titkos szálait nem könnyű megtalálni és megmagyarázni. De a lélek titkait mindig a megmagyarázhatatlan őrzi, s érte érdemes megismerni a múltat a jövő kedvéért."

"Minden azon múlik, hogyan nézzük azt az ezerarcú, ezeralakú furcsa valamit, amit emberi életnek nevezünk."

"Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen."

"Mert Isten szeretet. Így mondta anyám. Isten nem más, mint szeretet. Minden, ami szeretet, az Isten."

"Hűvös lett és tüzet gyújtottak. A tűz mellé kiterítették a bundát, s elhevertek rajta. Az égbolt megtelt csillagokkal, s később feljött a Hold. Ő a leány ölébe hajtotta fejét, s a leány énekelt. (...) Reggel kergetőztek a harmatos fűben, mint az őzek. Aztán megferedtek a forrás vizében. Locsolták egymást és kacagtak, és az erdő csengett a kacagásuktól és a fák, a mókusok, a madarak, akik látták őket, csodálkoztak, és boldogan kérdezték egymástól: visszatért-e a világ kezdete? A boldog idő?"

"Hányszor hallottuk életünkben, hogy "örökké", "soha", "utolsó", és hányszor mondottuk ki magunk is őket, és nem éreztünk semmi különöset amellett, mert hiszen tudtuk, hogy az "örökké" mögött nincsen az örökkévalóság, és a "soha" mögött nincsen a végső megsemmisülése valaminek."

"Ha valaki csendben megáll és szívével hallgatja a csillagfényes éjszakát, érezni fogja a szerelmet, amelyet hajdan oly sokan, oly sokféleképpen éreztek és fejeztek ki." 

"Azt mondják, egyhangú a vidékünk, s azért vagyunk mi is olyan lassú és unalmas emberek. Lehet, hogy igazuk van. Lassúak vagyunk és unalmasak. Nem sietünk ködös célok felé, és nincsenek sokszínű kalandos terveink. Szelíden hullámzik életünk folyása fel és alá, bánat s öröm között, puhán, mint ahogy dombjaink vonala hullámzik körülöttünk, melyekről azt hisszük, mindig egyformák, és mégis mindig mások."

"Amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen egy családnak, és úgy épül, és azok építik, akik otthont akarnak belőle maguk köré: abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak: férfiaknak és asszonyoknak és gyermekeknek és gyermekek gyermekeinek. De amelyik ház nem úgy épül, és nem azok építik, (...) az olyan házba hiába jön asszony, az olyan ház nem lesz hosszan tartó békés otthona senkinek."

"A világ valamennyi erdejében nincsen két egyforma fa. És nincsen két egyforma ember. Az egyenlőség természetellenes elméletét a gyöngék, a törpék és a tehetetlenek találták ki abból a célból, hogy saját színvonalukra kényszerítsék az erőset, a nagyot és a tehetségeset. Kísérletezhetnek vele ezer évig, akkor sem sikerül. A nagyból csak úgy csinálhatnak alacsonyat, ha levágják a fejét." 

"Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!"

"Akár óriások építik a kastélyokat, akár emberek a kunyhókat: kastélyok, kunyhók mind mulandó dolgok. Csupán a hegyek, a völgyek, a folyók és a népek örökkévalók, mert azokat Isten teremtette!" 

"Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. (...) Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm."

"Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte, amelyik onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt, még észrevenni is alig lehetett. Pedig sok tölcsér fityegett rajta, egészen aprók, tiszta világoskékek, olyanok, mint az égbolt nyáron, amikor tele van napsugárral. Milyen szép - gondolta - s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, s rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ."

"Amikor kimondom ezt a szót, hogy "Erdély", ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje."

"A halállal barátkozni kell annak, ki készül találkozni vele. Előbb csak ritkán gondol rá, azután egyre sűrűbben. Először csak úgy félve kerülgeti, később hozzászokik, mind gyakrabban foglalkozik vele: ez már barátkozás. Végül rájön, hogy nem is olyan rossz. Hozzátartozik az élethez ez is, mint sok minden egyéb, amit rendre megszokott az ember."

"Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet."

"Ne keress olyasmit, amit Isten elrejtett a szemed elől. Az ember mindent megtud idejében, és senki sem hal meg korábban egy perccel, avagy későbben egy perccel, mint ahogy az ideje szól. Eredj haza, végezd a dolgodat, s igyekezz tiszta lenni és becsületes, mert azoknak könnyebb a halál." 

"Mert mi fontos? Az élet. Más semmi, csak az az egy. Az élet: a nyugodt és megelégedett élet, melyben az ember békét köt önmagával és a világgal, és nem vágyik sehova és semmire, még arra sem, hogy teljék az idő. Ezt talán boldogságnak lehetne nevezni, pedig nem az. A boldogság már nyugtalanító és aggodalmat ébreszt. Félelmet, hogy egyszer véget ér. A nyugalom az maga a végtelenség, bölcs, szelíd, emberséges élet: úgy folyik, hogyha közben véget érne, nem is venné talán észre az ember."

"Néha megtámadták mélyről jövő, ismeretlen érzések, és tépték, szaggatták a szívét... mert ilyenkor ő is érezte, hogy van szíve, ami érez, szenved és fáj... ilyenkor végtelenül egyedül érezte magát, és nagyon, nagyon üresnek... úgy érezte ilyenkor, mintha el lenne különítve a világtól, a boldog emberek boldog világától, mint aki nem ad semmit és nem is kap semmit, mert nincs a lelkében semmi, amit adjon, és nincsen senkije, senkije, akitől kapjon." 

"Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad."

"Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. Amiket csak önmagával intézhet el minden ember."

"Fönt a hegyekben, ahol éltünk, mókust fogott egyszer egy szénégető. Ketrecet is csinált hozzá, faketrecet. Úgy hozta el nekem. Kicsi voltam még akkor, nem tudtam, mit jelent a ketrec. Nagyapám mondotta meg, aki juhász volt a legelőkön. A ketrec, mondotta, elzárja a teremtényt az Istentől. Elzárja tőle az életet. A napot, a szelet, a fákat, az egész világot. Aki ketrecben él, az olyan, mintha nem is élne. Vagy még rosszabb annál. A ketrec az ördög találmánya, mondotta nagyapám. És én kiengedtem a mókust még azon a napon, amelyen a szénégető hozta."

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”

"Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább."

"S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál." 

"Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen."

"Vannak emberek, akik a maguk két látókájával csak úgy ténferegnek a világban, és nem látnak meg vele sok minden dolgokat, míg viszont egyes asszonyfélék olyasmit is meglátnak, ami nincsen."

és egyszer csak

a kelő napban

gyanútlanul üldögélve

egy nemszámítottamrá

jól tervezett pillanatban

megérkezett

beköltözött komótosan

lelkemben elhelyezkedett

be- és átrendezkedett

így hát mélyemben

homályból felfénylett

hogy már csupán egyetlen

dolognak maradt hely

nem lehet más

nincs alkudozás

hazudozás

felemás megoldás

kívül és belül

bennem és nekem -

mindenben mindenkor mindennek

RENDje

az egység IGAZ valóság-léte

ott akkor a fény engem

nevetve, kedvesen

kiigazított

megIGAZított

én pedig eképpen

hagyom, élem és teszem 

így vagyok most

világban benne

hagyva magam

könnyedén

derűsen

lenni

nyílni

élni

VANni

fénnyel

fényben

áradni

áramolni

miközben rafináltan

biztonságos nyugalmam

azért megalapozom

és látom, persze, látom

milyen ügyesen csinálom...

egy egyszerű papírforgó

mely szél által pörög

köztem s a világ között

pillekönnyű, áttetsző

simán átlátok rajta

s felém is átlátni

ha valaki akarja

de

átnyúlni, érinteni

nem igazán lehet

sem oda

sem ide

lehelet finom

fátyolszerű

határvonal

talán nincs is...

talán van...

talán már csak

a szememnek kell

mert megszokta

?

:)

 „... ahogy a hajnal közeledik, az éj egyre sötétebbé válik...”

… így van...

… tudom...

de ha a hajnal már

sejtjeimet–lelkemet beragyogó fényében

én szorosra zárt szemekkel ücsörgök

és még éjszakának hiszem

ha nem érzem, hogy ELÉG

és félek észrevenni

így kitárni a szívem

akkor elszalasztom

azt a kegyelmi pillanatot

amikor egybeesik

vágy és lehetőség

amiben végre

úgy nyílhatok meg

ahogyan VAGYOK

s amiben eképpen

bejuthatok

a tegnapi

langyos orgonaillatú

simatükrű éjszakában

magamat

homályos csönd

mélyébe sétáltatva

szándékom szerint

mégis váratlanul

feladtam

hagytam

engedtem

féltem

nem értettem

sírtam

nem értettem

sirattam

nem értettem

magamat

láttam

ahogy elveszek

széthullik minden

bennem s körülöttem

teljesen eltűntem

nyom nélkül

mint egy sohanemvolt

angyal-álom

és akkor már

értettem

megértettem

atomokra hullani és eggyé válni

a pillanatban

UGYANAZ

és

így benne

egység

rend

lehet

VAN

amíg

azt mondom

hogy elfogadás

addig akarás

van

egyfajta kényszer

önös vágy

felülkerekedés

hamisság

megtagadás

ügyeskedés

úgycsinálás

mintha...

amikor

csupán látni

szándékom már

ős szeretet

fénye által

rá- és meglátni

beengedni

érezni

csodálni

hagyni

az ő valóságát

akkor

ebben a pillanatnyi

egységből születő

megértésben

feloldódik

eltűnik

semmivé lesz

az elfogadás igénye

hiszen

a másik megértése

AZ

elfogadás

HÚSVÉT nekem AZ ÜNNEP.

Megújulás.

Lezárás és Kezdet.

Az ÚJ lehetősége.

Az ÉLET lehetősége.

Takarítás, böjt, befelé figyelés, kinek éppen mi - TISZTULÁS.

Mindenképpen RENDrakás előzi meg ezt az ünnepet. Kívül-belül...

Azt szoktam mondani, az idő nekem mára értelmét vesztett fogalom. Nincs.

És mégis. VAN saját időszámításom. :)

Miszerint számomra vasárnap kezdődik az ÚJ ÉV. Mindig húsvét vasárnapján.

A belsőm és a természet sugallta évindításom ez.

Nyílás... megnyílás... port elseprő zápor... fény... virágzás... hangok... dallamok... FÉNY...

FÉNY – amiben nem bújhatok el többé. Tisztán megmutatja a valóságomat.

Ha hagyom. Ha engedem. Ha merem.

Az én mennyei, kegyelmi pillanatom.

Ha hagyom, ha engedem, ha merem...

Csinnadratta, petárda puffogtatás, zene, buli, fényes tűzijáték helyett nyugodt, csendes békességben. Önmagammal. S ÍGY a világommal.

És hagyom. És engedem. És merem.

Ilyenkor, a megelőző napokban, hetekben végigjárom a mögöttem hagyott, a tavaly volt húsvétig visszatekintő időszakomat. Számot vetek önmagammal. Felmérem, hol tartok, hová-meddig jutottam.

EDDIG.

Többnyire nagypéntek éjszakáján áll össze bennem valamiért. Ekkor már megláthatom, felismerhetem, megérthetem, érezhetem, tudhatom: mi VOLT, miért és mi MOST dolgom... ? 

Úgy érzem, az egész elmúlt évem a mostani húsvétra való készülődéssel telt – az ŐSZINTESÉG jegyében, csakis ennek mentén. Közben többször is ráébredve, hol és hányszor hazudtam magamnak... őszinteséget...

Mindig úgy gondoltam:

Megyünk, battyogunk utunkon.

AZ ÚT. A sokat emelegetett ÚT.

Előre...

Fel – le – göröngyösön – porban – sárban – macsakaköveken - tükörsimán – meg- megállva – ráérősen – erőltett menetben – távolságot kényszerítve – romfáradtan – üdén – ugrálósan vidáman – sújtó szomorúságban... közben pedig a KERESZTEZŐDÉSEK hozta döntések, nehézségek, félelmek és bizonytalankodások...

DE mindenképpen egyértelműen ELŐRE.

HALADOK.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy azthittemkereszteződésben álltam.

Megint. Dönteni. AKARTAM. Magamat megerőszakolni. Féltem. Gyenge voltam. Megint.

S miközben bénán tébláboltam, megláthattam (hála egy ebben segítőmnek), hogy ez KÖRFORGALOM, nem kereszteződés. Nem azok vannak az utunkon. Nem kereszteződések.

Van AZ út. EGY. Nincs több.

S rajta néhány körforgalom. Amiben körözhetünk, amíg nem tudjuk-akarjuk megtenni a következő lépésünket.

Tekeredünk körbe, újra és újra. Félünk. Bizonytalankodunk. Hazudozunk. Leginkább magunknak. De másoknak is. Hogy mi ezt tudjuk. Mindent. És mennyire szeretjük. Mert hát nézd, forog velünk a világ is! :)

S egy idő után úgy elszédülünk, hogy már nem látjuk a tovább-utat. Azt hisszük, megérkeztünk. Azt hisszük, ez a körforgalom maga az ÚT.

Letelepszünk. Berendezzük. Jó alaposan, hogy ki se lássunk a sok odahordott nyavalya közül. Ki se lássunk, nehogy észrevegyük, nehogy ráébredjünk, hol is vagyunk valójában.

És így maradhatunk bármeddig.

Még őszínteség sem feltétlenül kell. Bátorság sem szükséges. Nem kellenek a szembesülések.

Vannak, akik az egész életüket leélik egy ilyen körforgalomban. És NEM BAJ!

Ez csak akkor válik problémává, ha a körforgalomban éldegélve azt nem élvezzük maradéktalanul.

Ha egyre a tovább-utat kémleljük, vágyakozva. Sóhajtozva, sóvárogva.

Merthogy úgy érezzük, arra van nekünk valójában dolgunk...

És hogy tényleg így van-e, valóban arra van-e dolgunk, azt az érzéseink pontosan mutatják. Tudhatjuk. Ha tudni akarjuk. Miben van NYUGALMUNK.

Rájöttem most, a körforgalmam közepére állva, hogy huszonakárhány éve pörgök körbe-körbe.

Átrendeztem nyolcvanhatszor.

Behoztam, hívtam magam mellé különböző társakat, barátokat, akikkel így nem egyedül szédeleghettem.

Át is festettem néha, amikor már roppant mód untam.

Néha toprozékolva menekülni próbáltam.

És közben -

Változtam.

Alakultam.

Fejlődtem.

De álltam.

És hazudtam.

Folyamatosan.

Magamnak.

Is.

Mert féltem... 

És most örülök. :)

Fel kellet ismernem a hazugságaimat ahhoz, hogy megszülethessek őszintén.

Hogy így, immár könnyű, kényszermentes lehessen.

Félelem nélküli - hiszen az őszinteség a legnagyobb bátorság.

Biztosléptű elindulás...

Mert indulok.

ÉRZEM, hogy indulok.

Nem látom még, nem láthatom mi lesz, mit hoz ez a mozdulás. Csak az irányt...

… és mégis!

Boldogan, mert tudom, hogy így kell lennie.

MOST kell így lennie.

A megfelelő pillanatban.

Boldogan, mert megértettem, EZ a DOLGOM.

Boldogan, mert az lép most, ami/aki e furcsa-tarka körforgalom által lettem.

Már nem lezárni, befejezni, tudni AKARÁS van bennem, amit oly' sokszor az elmúlt évemben kikényszeríteni próbáltam.

Csak hagyás...

Csak engedés...

Megértés. Megértések.

És szeretet.

Csupán.

SZERETET.

lerázva magamról

engem elfedő múltam

vaskos porát

az ezüstfehér hold

rám ereszkedő fényében

üresre tisztultam

hogy aztán így

pőrén várakozva

az eget, földet összekötő

hajnali lég-térben

beleüljek a kelő nap

mindent megtöltő csendjébe

figyelve, fülelve

ahogy a létezés hangjai

a néma semmiből

egyenként felbukkannak

hogy összecsengve, zengve

soha nem volt alvás helyén

vidám kórussá ölelkezve

új életet hirdessenek

biztatva engem arra

finoman és lassan

ébredező lelkű magamat

engedve, hagyva

a végtelenbe nyújtózó

ismeretlen világomba

én

most

besétáljak

két világunk között

végtelenné dermedt

fényben húzódó

varázsperemen

kicsit töredezetten

félve - reszketve

csodát remélve

közös lélegzetben

bódultan alámerülve

nekünk szánt határunkon

egymásnak kifeszítve

összekapaszkodunk

így válva eggyé

e végtelen rendben

s csend szavával

örök valóságunkat

hálásan köszönve

megnyugszunk

végre

benne

egy vagyok a pillanattal

a mostban a sorsommal

a forrással összefolyva

létezésemben ellazulva

istenben, istenként, istennel

magamat megosztva áramolva

múlt nélkül és jövő nélkül

illúzió mentes vanságban

vágyat, szándékot nélkülözve

ős-tiszta valóságban

megértem

az van, ami van

vagyok, ami vagyok

elfogadom

az van, ami van

vagyok, ami vagyok

megengedem

az van, ami van

vagyok, ami vagyok

világra nyitott virág

kegyelemmel teli

pillanatgyöngyöket

fűzök sorra egymás után

s csendem mélységében

végtelenné növekszik hálám

ma tavasz lett

madárcsicsergős meleggel

a semmiből tél közepén

vidáman megérkezett

mi célból azt reggel tízre

már haloványan sejtettem

és hogy bizonyosságot nyerjek

magamat lengén felöltöztetve

kitárt lelkemet az utcára tereltem

s órákig bolyongtam eképpen

nap fényében tisztára fürödve

figyelve, hallgatva a bölcs természet

vajon mit üzen ma énnekem

láttam és megértettem

mert elhozta és megmutatta

ez a varázsos téli tavasznap

a szerelmet

azt a dédelgető

mindent feledtető fajtát

ami megfakult napjaimból

rendre kizökkentve

ébredésre bírja

elgémberedett porcikáimat

megszépíti, fiatalítja ezt a

lelkemet raktározó eszter-testet

hogy aztán büszkén ragyogva

cipelhessem fel-alá a világban

megmutatta így megértettem

ha engedem jön

mindig jön

újra és újra

ellátogat hozzám

a tavaszodó természettel

éledező fákkal

fakadó rügyekkel

hiszen ünnep ez

életem ünneplése

igazán virágba borult

méz és citromfű illatú

szomjamat oltó, megtelítő

fényben úsztató mennyei alkalom

amiben mindig megérthetem

hogy ez az érzés örök bennem

ősmélyemből fakad léte

és felizzó emlékezésében

tavaszt játszanom bármikor lehet...

menjen

minek mennie kell tőlem

jöjjön

minek jönnie kell énrám

elfogadom

az az egy

ha marad velem

végtelen tart majd

hálám

így benne

én

megmaradok

szeretem a karácsonyt

mert őszinte s így áldás

világosan megmutatja

a megélt pillanatainkban

mi az mi csupán illúzió

és mi benne a valóság

kegyesen leteszi elénk

hogy láthassuk tisztán

s az újévünk hajnalán

elénk tárulhasson

egy szép, új

fénnyel teli világ 

csendes éj... :)

a fényt

az alagút legvégén

sokszor nem látjuk

ilyenkor

megijedünk, félünk

tanácstalanná, sutává

reménytelenné válunk

nézve a szurok állagú

áthatolhatatlannak tűnő

éjfeketeséget

megtorpanunk

s kívülről legalább

egy kicsiny, rozoga

lámpást remélünk

jól odarögzítve

útunk elképzelt végére

hogy egyértelműen érezhessük

s megszabott irányunkat

így el ne veszíthessük

és közben

nem vesszük észre

vagy talán elfelejtjük

hogy ez a megáldott fény

mi magunk vagyunk

s mint egy vakítóan izzó

világító angyalgömb

a teret körülöttünk

arannyá ragyogjuk

minden gyönyör, ajándék

számunkra így láthatóvá válik

mit táncoló valóságunk

egyetlen időszerűségünk

a pillanatunk

vidáman elénk-körénk játszik

de közben mindezt

mi nem vesszük észre

mert ostoba, jövőt váró

tekintetünket

kihelyezzük

a fényünkön túli

szurok állagú

áthatolhatatlannak tűnő

végtelen éjfeketeségbe

valamikor

emlékeim szerint

meglehetősen régen

festettem egy képet

de nem tiszta

frissen ropogósra

mosott, vasalt

hófehér vászonra

hanem olyan

szennyes-sárga

szakadozott

ezer évem alatt

agyonhasznált

már nagyon nem tetszik

lepedő darabra

és még hozzá

nem művészi

késztetésem

csupán cselező

elfedni, leplezni

akarásom

vezette kezem

ahogyan

a színeket, formákat

a lassan szemem előtt

életre kelő

álom-látomásokat

ebben az újdonsült

valóságomban

megjelenítettem

s emlékszem

ahogyan néztem

művemet készen

izgatottan álltam

büszkén ragyogtam

csodáltam

naponta gyengéden

végigsimítottam

aranykeretét a portól

nagy kénnyel megóvtam

s így teltek vakboldogan

napok, hosszú évek

világomat biztosította

varázsfestményem

mígnem egy hajnalon

fény álomból

magamhoz térve

szememet dörzsölve

furcsa pillanatokra

semmit nem értve

bámultam a képem

de csupán homályos

fakó színfoltok előttem

a még kivehető

felismerhető formák

vajon mit jelentnek