Délutáni meditációm kellős közepén hirtelen megjelent egy felirat: DOBOGÓKŐ.

Megjelent, s velem maradt, hiába próbáltam elhessegetni vagy ügyet sem vetni rá. Aztán már cseppet sem igyekeztem kikerülni, inkább figyeltem, miért érkezett, vajon mit akar? Eleinte nem mondta egyértelműen, vagy mint ahogy ilyenkor lenni szokott, talán már megint valami írásos kérvényre vártam az égiektől... Természetesen ez sem jött.

Ott ültem a csendemben, a Semmi kellős közepén, egy abszolút hétköznapi felirattal. Egy darabig kellemesen elvoltam így, jól esett lenni vagy inkább vanni, s úgy voltam vele, hogy ha a feliratnak úgy jó, hát maradjon. Ekkor azonban életre kelt, s táncolni kezdett az orrom előtt, még valami dallamot is dúdolt, nem hagyott nyugodni. Hát rendben, gondoltam, legyen meg a te akaratod, felöltöztem, kocsiba ültem, s irány Dobogókő.

Kanyargós utamon hegyek és fák között, teljesen világos volt számomra, hogy remek ötlet a meditációmat a hegytetőn folytatni, s boldogan mosolyogva köszöntem a feliratnak, hogy kizavart a szobámból.

Odaérve már a parkolóban meglepett az ott sorakozó autók mennyisége. Elindulva a túristaösvényen utolért a döbbenet. Kisebb, nagyobb csoportokban, térképekkel a kezükben hömpölygött fel s alá a nép, hangoskodásuk tökéletesen elnyomta a madarak hangját, olyan volt, mintha valamelyik budapesti plázába léptem volna be. „...de én csokis fánkot akarok!!!!” - üvöltötte egy kábé 10 éves forma gyerek, hisztizett és toporzékolt, s mintha össze lettünk volna kötve, úgy követett családjával együtt negyed órán keresztül fák és bokrok között, pedig esküszöm, megtettem mindent, hogy megszabaduljak tőlük. Egészen a Mária-kegyhelyig jöttek utánam.

Amikor csattogtam lefelé a kegyhelyhez vezető lépcsőkön, és ki kellett térnem közben a szembeforgalom elől, akkor jöttem rá, hogy milyen nap is van ma. Pünkösd előtt egy nappal elég természetes ez a hatalmas turista roham Dobogókőn. Sőt, így lesz ez holnap is, meg még holnapután is.

Sebaj, gondoltam, s levergődtem a kegyhelyig, ahol alig hittem a szememnek, hiszen nyoma sem volt annak, amit legutóbb itt hagytam. Egy vihar szó szerint elpusztította a kegyhelyet, elég szomorú látvány volt, ahogy mindenféle lécek, farönkök, maradványok hevertek szerteszét, a szélső fán egy nyomtatott írás, hogy életveszélyes, s hogy igyekeznek rendbehozni (később láttam, a Menedékházban kis ládika kihelyezve, megkezdték a gyűjtést).

Egy előnye azért mégiscsak akadt a romhalmaznak: senki nem merészkedett közelebb, így egyedül ücsöröghettem egy tuskón, s itt már kicsit a madarakat is hallhattam, hiszen majd' két méter is volt köztem s a kíváncsi embertömeg között. Elmormogtam egy gyors imát a mielőbbi helyreállításért, aztán indultam tova, hogy keressek egy csendes kis zugot, ahol nyugiban meditálhatok a természet lágy ölén.

Hát nem leltem. Sehol! Feladtam...

Kimentem a kilátóba, a korlátnak dőltem, s nem értettem, hogy mi van. Nem is igazán akartam megérteni. Ott támaszkodva bambultam bele a távolba, előttem a hegyek, a folyó, felhők, a nap, a csend, ami szinte beszippant. A fák aurája orgonalila volt. Soha nem láttam még ilyennek. Mögöttem az emberek hada, kicsik és nagyok, fotózkodva, pózolva, nevetve, kiabálva, jövésben és menésben.

Én meg ott szobroztam a két világ határán. Mint ég és föld találkozásának pontján.

Előttem és mögöttem.

Jin és jang.

Fekete és fehér.

Jó és rossz.

Kint és bent.

Fent és lent.

Ilyen és olyan.

Ez voltam ott én.

Feloldódva.

MIND EGY.

Egységben.

Egyensúlyban mindennel, a semmivel.

Nem én lélegeztem – én voltam a lélegzet.

A fény és a mindent ki- és betöltő szeretet.

... és köszöntem ...