fehér kövek között
a semmiből kis virág
előbújik
óvatosan
tapogatózva
hunyorogva
emelkedik
meg-megtorpan
emelkedik
imbolyogva
majd az áldott pillanatban
kedves arcát napba fordítva
összeölelkezik a fénnyel
s vele tangót táncolva
derűs könnyűségben
a végtelenbe tűnik lassan