a fényt
az alagút legvégén
sokszor nem látjuk
ilyenkor
megijedünk, félünk
tanácstalanná, sutává
reménytelenné válunk
nézve a szurok állagú
áthatolhatatlannak tűnő
éjfeketeséget
megtorpanunk
s kívülről legalább
egy kicsiny, rozoga
lámpást remélünk
jól odarögzítve
útunk elképzelt végére
hogy egyértelműen érezhessük
s megszabott irányunkat
így el ne veszíthessük
és közben
nem vesszük észre
vagy talán elfelejtjük
hogy ez a megáldott fény
mi magunk vagyunk
s mint egy vakítóan izzó
világító angyalgömb
a teret körülöttünk
arannyá ragyogjuk
minden gyönyör, ajándék
számunkra így láthatóvá válik
mit táncoló valóságunk
egyetlen időszerűségünk
a pillanatunk
vidáman elénk-körénk játszik
de közben mindezt
mi nem vesszük észre
mert ostoba, jövőt váró
tekintetünket
kihelyezzük
a fényünkön túli
szurok állagú
áthatolhatatlannak tűnő
végtelen éjfeketeségbe
