lerázva magamról
engem elfedő múltam
vaskos porát
az ezüstfehér hold
rám ereszkedő fényében
üresre tisztultam
hogy aztán így
pőrén várakozva
az eget, földet összekötő
hajnali lég-térben
beleüljek a kelő nap
mindent megtöltő csendjébe
figyelve, fülelve
ahogy a létezés hangjai
a néma semmiből
egyenként felbukkannak
hogy összecsengve, zengve
soha nem volt alvás helyén
vidám kórussá ölelkezve
új életet hirdessenek
biztatva engem arra
finoman és lassan
ébredező lelkű magamat
engedve, hagyva
a végtelenbe nyújtózó
ismeretlen világomba
én
most
besétáljak
