15 éves koromban
hat méter magas
trambulinról elrugaszkodva
naponta százszor tanultam
újra és újra
remegő lábakról
kitárt karommal
a semmibe ugorva
hinni és bízni
hogy alattam
a tükröződő víz
szeretve körülölelve
lágy ölébe kapva
megtart majd elenged
védelmező mélységéből
vissza a felszínre
játéknak tűnt nekem
akkor még mindez
mélységek és magasságok
félelmek és megingások
ugrások, súlytalanságok
madár röpték elől
néha visszafordulások
szórakoztató gyermeki lét
önfeledt, tétnélküli játék
és felnőve visszatekintve
hirtelen megértem
nem volt ez akkor más
mint derűs gyakorlatozás
felkészítve arra a mai
váratlan pillanatra
amikor remegő lábakról
kitárt karommal
a semmibe
fejest ugorhattam
tudom
a trambulin mindig itt volt
nekem
hiszem
a tökéletes helyre
a megfelelő időben
így
biztonságban megérkezem
