HÚSVÉT nekem AZ ÜNNEP.
Megújulás.
Lezárás és Kezdet.
Az ÚJ lehetősége.
Az ÉLET lehetősége.
Takarítás, böjt, befelé figyelés, kinek éppen mi - TISZTULÁS.
Mindenképpen RENDrakás előzi meg ezt az ünnepet. Kívül-belül...
Azt szoktam mondani, az idő nekem mára értelmét vesztett fogalom. Nincs.
És mégis. VAN saját időszámításom. :)
Miszerint számomra vasárnap kezdődik az ÚJ ÉV. Mindig húsvét vasárnapján.
A belsőm és a természet sugallta évindításom ez.
Nyílás... megnyílás... port elseprő zápor... fény... virágzás... hangok... dallamok... FÉNY...
FÉNY – amiben nem bújhatok el többé. Tisztán megmutatja a valóságomat.
Ha hagyom. Ha engedem. Ha merem.
Az én mennyei, kegyelmi pillanatom.
Ha hagyom, ha engedem, ha merem...
Csinnadratta, petárda puffogtatás, zene, buli, fényes tűzijáték helyett nyugodt, csendes békességben. Önmagammal. S ÍGY a világommal.
És hagyom. És engedem. És merem.
Ilyenkor, a megelőző napokban, hetekben végigjárom a mögöttem hagyott, a tavaly volt húsvétig visszatekintő időszakomat. Számot vetek önmagammal. Felmérem, hol tartok, hová-meddig jutottam.
EDDIG.
Többnyire nagypéntek éjszakáján áll össze bennem valamiért. Ekkor már megláthatom, felismerhetem, megérthetem, érezhetem, tudhatom: mi VOLT, miért és mi MOST dolgom... ?
Úgy érzem, az egész elmúlt évem a mostani húsvétra való készülődéssel telt – az ŐSZINTESÉG jegyében, csakis ennek mentén. Közben többször is ráébredve, hol és hányszor hazudtam magamnak... őszinteséget...
Mindig úgy gondoltam:
Megyünk, battyogunk utunkon.
AZ ÚT. A sokat emelegetett ÚT.
Előre...
Fel – le – göröngyösön – porban – sárban – macsakaköveken - tükörsimán – meg- megállva – ráérősen – erőltett menetben – távolságot kényszerítve – romfáradtan – üdén – ugrálósan vidáman – sújtó szomorúságban... közben pedig a KERESZTEZŐDÉSEK hozta döntések, nehézségek, félelmek és bizonytalankodások...
DE mindenképpen egyértelműen ELŐRE.
HALADOK.
Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy azthittemkereszteződésben álltam.
Megint. Dönteni. AKARTAM. Magamat megerőszakolni. Féltem. Gyenge voltam. Megint.
S miközben bénán tébláboltam, megláthattam (hála egy ebben segítőmnek), hogy ez KÖRFORGALOM, nem kereszteződés. Nem azok vannak az utunkon. Nem kereszteződések.
Van AZ út. EGY. Nincs több.
S rajta néhány körforgalom. Amiben körözhetünk, amíg nem tudjuk-akarjuk megtenni a következő lépésünket.
Tekeredünk körbe, újra és újra. Félünk. Bizonytalankodunk. Hazudozunk. Leginkább magunknak. De másoknak is. Hogy mi ezt tudjuk. Mindent. És mennyire szeretjük. Mert hát nézd, forog velünk a világ is! :)
S egy idő után úgy elszédülünk, hogy már nem látjuk a tovább-utat. Azt hisszük, megérkeztünk. Azt hisszük, ez a körforgalom maga az ÚT.
Letelepszünk. Berendezzük. Jó alaposan, hogy ki se lássunk a sok odahordott nyavalya közül. Ki se lássunk, nehogy észrevegyük, nehogy ráébredjünk, hol is vagyunk valójában.
És így maradhatunk bármeddig.
Még őszínteség sem feltétlenül kell. Bátorság sem szükséges. Nem kellenek a szembesülések.
Vannak, akik az egész életüket leélik egy ilyen körforgalomban. És NEM BAJ!
Ez csak akkor válik problémává, ha a körforgalomban éldegélve azt nem élvezzük maradéktalanul.
Ha egyre a tovább-utat kémleljük, vágyakozva. Sóhajtozva, sóvárogva.
Merthogy úgy érezzük, arra van nekünk valójában dolgunk...
És hogy tényleg így van-e, valóban arra van-e dolgunk, azt az érzéseink pontosan mutatják. Tudhatjuk. Ha tudni akarjuk. Miben van NYUGALMUNK.
Rájöttem most, a körforgalmam közepére állva, hogy huszonakárhány éve pörgök körbe-körbe.
Átrendeztem nyolcvanhatszor.
Behoztam, hívtam magam mellé különböző társakat, barátokat, akikkel így nem egyedül szédeleghettem.
Át is festettem néha, amikor már roppant mód untam.
Néha toprozékolva menekülni próbáltam.
És közben -
Változtam.
Alakultam.
Fejlődtem.
De álltam.
És hazudtam.
Folyamatosan.
Magamnak.
Is.
Mert féltem...
És most örülök. :)
Fel kellet ismernem a hazugságaimat ahhoz, hogy megszülethessek őszintén.
Hogy így, immár könnyű, kényszermentes lehessen.
Félelem nélküli - hiszen az őszinteség a legnagyobb bátorság.
Biztosléptű elindulás...
Mert indulok.
ÉRZEM, hogy indulok.
Nem látom még, nem láthatom mi lesz, mit hoz ez a mozdulás. Csak az irányt...
… és mégis!
Boldogan, mert tudom, hogy így kell lennie.
MOST kell így lennie.
A megfelelő pillanatban.
Boldogan, mert megértettem, EZ a DOLGOM.
Boldogan, mert az lép most, ami/aki e furcsa-tarka körforgalom által lettem.
Már nem lezárni, befejezni, tudni AKARÁS van bennem, amit oly' sokszor az elmúlt évemben kikényszeríteni próbáltam.
Csak hagyás...
Csak engedés...
Megértés. Megértések.
És szeretet.
Csupán.
SZERETET.
